"Hogy hajlandóak voltak olyan közel ülni a vetítővászonhoz, az csak azért lehetett, mert nem tudták elviselni, hogy ne hozzájuk jussanak el először a film képei, amelyeknek aztán még le kellett küzdeniük az egymás után következő sorok jelentette akadályokat, hogy sortól sorig, nézőtől nézőig, szemtől szemig jutva, végül megbecstelenítetten, elhasználódottan, egy levélbélyeg méretére redukálódottan és totális mellőzésben részesülve a leghátulsó sor szerelmeskedői részéről, mégis megkönnyebbülten térjenek vissza forrásukhoz, a mozigépész fülkéjébe. Ez a vetítővászon ráadásul egyfajta védőfal is volt, védelmezte őket a világtól. 

Théó és Isabelle furcsa kapcsolatban él együtt (író apjukkal, aki verseket szerez, és anyjukkal, aki apjuk kívánságát lesi, amikor megszállja az ihlet) egy hatalmas házban. Matthew egy évvel idősebb náluk és cserediák Amerikából. A fiú teljesen oda van az ikerpárért. Ő is rajong a filmekért és ha teheti naponta együtt lóg a moziban a Théóval és Isával. Barátság kezd kialakulni közöttük, legalább Matthew szeretné ezt hinni.

Egyik nap a mozit hirtelen bezárják. Matthew nagyon megijed, hogy a mozival együtt a két tini érdeklődését is elveszti és barátok nélkül marad Párizsban. Némi gyenge próbálkozás után a mozin kívül beszél meg találkozót az ikrekkel és egy furcsa csíny után (amikor is körbefutják a Louvre múzeumot) közelebb kerülnek egymáshoz a fiatalok.

Együtt bóklásznak a városban (végtelen sok leírást olvashatunk Párizsról, és sok francia hely megemlítése), és a csíny letudása után Matthew kiköt az ikrek házánál. Egy éjszakát náluk tölt, ami elég sok mindent megváltoztat. A fiú rájön, hogy az ikrek között nem csak testvéri viszony van, hanem egy nagyobb függőség is, ami sokkal fanatikusabb és fertőzőbb, mint a filmvászon iránti rajongásuk.

"Théo és Isabelle született szenvedélybeteg volt, akik számára a film és az egymás iránti heves vágyódás volt az egyetlen narkotikum, amivel valaha éltek."

Az ikrek szülei elutaznak a városból nyaralni, Matthew felmondja a szállodai szobáját és odaköltözik Théóhoz és Isabellehez. Eleinte csak zenét hallgatnak és élvezik a semmittevést és azt, hogy 0-24 tudnak beszélgetni a filmekről. Kitalálnak egy filmes játékot is egymás szórakoztatására. A nap bármelyik szakában eljátszhatnak egy-egy film jelenetét, ami éppen beleillett az adott helyzetben és a jelenet végén elkiabálják magukat: Mondj egy filmet! Aki nem tudja a megoldást eleinte zálogba pénzt ad, majd ez a fura játék egy idő után nem elégi ki a fiatalok kedvét. 

Egy ilyen Mondj egy filmet! eset után a könyvben elszabadulnak a történések, és a perverz, szadista vágyak. Olyan dolgokat tesznek ezek a 17-18 éves fiatalok, amikre nincsenek igazán szavak. Miközben a három tini a zárt ajtók, lehúzott függönyök között háborítatlanul űzik a kis játékaikat, addig a körülöttük élő világban egy forradalom bontakozik ki. Végül ez az esemény zökkenti ki őket abból a súlyos és beteges elszigeteltségből, amibe egymást sodorták.

Értékelés: 5/3 

A végtelen sok unalmas francia szó és párizsi leírás halmozása után valahogy nagyon lassan indul be a cselekmény. Annyi minden lett volna még a három tini fura viszonyában, ami kb a könyv felétől a háromnegyediéig tart. Amikor ráeszmélnek, hogy a világ körülöttük teljesen megváltozott, nagyon gyorsan véget is ér a történet. A tragédia, amit a végén tartogat Gilbert Adair számomra borítékolható volt, de mégis hiányt érzek.

Néhol megdöbbentett, néhol elcsodálkoztam, néhol untam, néhol olvastam jó gondolatokat (javarészét felskicceltem a moly-ra idézetként) de összességében engem ez az Álmodozók nem győzött meg annyira, mint a többi értékelőt. Ráadásul iszonyatosan zavart, hogy a francia szavakat nem magyarázták meg lábjegyzetben. Honnan a rákból tudjam, hogy mit jelentenek ezek? Versek meg dalszövegeket. A franc gúglizzon regényolvasás közben. Ehhh! 

Isa és Théo karakterei is végtelenül idegesítettek. Matthew-t bírtam, ebben az egészben ő volt az, akinek nem volt semmi "hibája", feltéve azt, hogy elkezdett belefolyni a történésekre és számára nem maradt már menekvés se. Sajnáltam őt egy kicsit. 

Szóval nekem az Álmodozók nem lesz a kedvenc regényem a francia fiatalságról és a lázadó politikai forrongókról sem az 1968-as nagy francia tüntetések idejéről. Egyszerűen kiolvastam és felraktam a polcra. Majd ha valahol a kezembe kerül a film, mert van belőle az is, akkor jól megtekintem. Hátha a filmmel együtt ad még valamit. Egyébként van belőle a Thália színházban előadás is.

Szóval biztos nem oknélküli a hype, csak nekem ez most nagyon nem jött át.

Egy ideje szerepel már a Csökkentsd a várólistádat polcomon, úgyhogy ideje volt nekiveselkednem ennek a kriminek is. Előzőleg már jókat hallottam Karin Slaughter-ről (munkatársam több regényét olvasta, és mivel egy fiúról volt szó, így még inkább érdekelt, hogy egy női író, hogy tudott olyan regényt írni, ami a fiúkat is megfogja.), úgyhogy be is szereztem 590 ft-ért a Könyvudvarból a könyvet. És nem bántam meg! 

Kellőképpen izgalmas volt, lekötött és eléggé meg is döbbentett. Pedig ehhez azért válogatott kínzások kellenek, és itt bizony akadnak is. Karin sorozatának első darabja (mert van ám több is ITT) a Grant megyei halálesetekről, ha a Nadragulyát veszem alapul akkor elég hátborzongatónak ígérkeznek. 

A Nadragulya sztorijának kezdetében egy gyilkosság áll, ahol a főutcai étterem mosdójában egy brutálisan megerőszakolt fiatal főiskolai tanárnő holttestét találják. A nadragulya mérgező növényből nyert anyaggal elkábított nőt a gyilkos megbecstelenítette és egy keresztet vágott áldozatának mellkasába. Sybill (a halott nő) csak első volt a sorban, további áldozatok követik egymást hamarosan. A regény három főszereplőjére nehéz feladat vár, hogy megtudják ki a kis városban ténykedő vallási pszichopata gyilkos és vajon mi lehet az indítéka.

Sara Linton, aki a Heartsdale nevű kisváros gyerekorvosa és halottkémje talál rá az első áldozatra az étteremben. Sara egykori férje, Jeffrey Tolliver rendőrfőnök vezeti a nyomást karöltve a fiatal nyomozó lánnyal, Lena Adams-szel, aki az első áldozat ikertestvére.

Nem egyszerű együtt dolgozni, egy gyászoló lánnyal, aki dühös a világra és aki bosszút akar állni a tettesen, egy halottkémmel, akinek a múltja szörnyű titkot rejt, és egy olyan férfival, aki még mindig vissza szeretné kapni a volt feleségét. Ez a három ember alkotja a kisvárosi nyomozócsapatot, akik az első áldozat után még több szörnyűséggel szembesülnek.

"Úgy nyitotta fel a testet, ahogy más egy könyvet nyit ki, hiszen rengeteg mindent megtudott a szövetekből és a szervekből."

Karin S. nagyon naturalista módon írja le a haláleseteket és a kínzásokat, amiket az az őrült követ el az áldozatain. A halottkémes részek elég ütősek és erősek, emellett azonban  a nyomozói szál kicsit kezdetleges. Nem hasonlít mondjuk Lehane krimijeihez, de persze nem is kell! 

A szereplők monológjai és párbeszédei által nagyon jó karakterfelépítést kapunk a három főszereplőről, munkájukról, kapcsolataikról és érzéseikről. Főként Sara és Lena volt érdekes számomra, Jeffrey-ről viszonylag kevesebb dolog derült ki, de ő még biztos előjön a következő regények kapcsán a rendőrfőnöki rangja miatt.

Nem nagyon szeretnék a sztoriról többet mondani, annyi elég, hogy (sajnos) elég hamar rájöttem, hogy ki a gyilkos, de ez nem vont le a könyv hangulatából semmit sem szerencsére. Annyit még elmondanék, hogy annyira lekötött, hogy a könyv felét egy nap alatt olvastam ki, mert nagyon érdekelt, hogy ki a gyilkos, mit tesz az áldozataival és hogyan jönnek rá Saraék, hogy kit kell keresniük stb..stb..

Aki szeretne sok kínzással teli krimit elolvasni, aminek középpontjában egy furcsa növény áll, és nem zavarja, hogy egy kicsit összecsapott a lezárás, az olvassa el Karin Slaughter regényét. A karakterek nagyon életszerűek, a sztori elég csavaros, sokszor meghökkentő, néhol bizony elég brutális is. Szóval azt hiszem megállja a helyét a krimik között a polcon!

Fura könyv volt ez az új Zafón kötet. Úgy vártam, mint ahogy a  karácsonyt szoktam várni és annyira gyorsan vége lett. Pedig úgy olvastam volna még, mert nagyon szeretem az író stílusát.  A hihetetlenül tökéletes A szél árnyéka és az icipicit kevésbé tökéletes Angyali játszma után nagyon sokat kellett várnom arra, hogy újra Barcelona utcáin találjam magam és újra beléphessek az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Bár a várakozás nem volt hiába való, a katarzis élmény elmaradt.

A mostani történet az 1957-es években játszódik, az immáron felnőtt Daniel Sempere (Az Angyali játszma fiatal főszereplője) és édesapja (Sempere úr) könyvesboltja körül. Daniel boldog házasságban él Beatríz-szel és kisfiukkal, de a könyves bolt elég rosszul megy. Fermín, a család régi barátja, aki immáron férjjelölt és készül feladni a bohó agglegény életét Bernarda miatt, segíti az öreg Sempere urat a boltban. Egyik nap különös és sötét alak bukkan fel a könyvesboltban, és megveszi a legdrágább könyvet. Dumas Monte Christo grófja kötetében a férfi egy üzenetet hagy Fermín-nek, aki halálra váltan olvassa el a sorokat. "Fermín Romero de Torresnek, aki visszatért a halottak közül, és a kezében tartja a jövő kulcsát. 13." 

Fermín, aki megjárta a Montjuic erődjét sok titkot tud David Martínról, aki Isabella (Daniel édesanyja) barátja volt az 1930-as években. Martín szintén ott raboskodott a Barcelona fölé magasodó börtönben, ahol a Valls névre hallgató igazgató terrorizálja a rabokat, ráadásul ő főként a Kárhozottak városának írójára feni a fogát.

"Az erőd a szikla legtetejéhez tapadt: keleten a tenger, északon Barcelona kiterített árnyékszőnyege, délen a régi Montjuic temető határolta, a holtak végtelen városa, amelynek bűze felszállt a hegyre, és beszivárgott a vár rései, a cellarácsok között." 

Fermín új életet akar kezdeni, de ez nem olyan egyszerű, mert a titkok és a múlt árnyai kísértik nemcsak őt, hanem Danielt is. Ki volt a kegyetlen börtönigazgató Valls és mi köze volt David Martínhoz és Daniel édesanyja halálához? Ki a titokzatos 13-as cella foglya és mi az, amiért visszatért ennyi év után Fermínhez? Mi a kapocs Bea egykori udvarlója (aki még mindig szerelmes leveleket küldözget Daniel feleségének) és Valls között?

"Látszólag nyugodt időszak volt ez, de a látszat csalt, mert a felszín alatt már átadtam magam a zavaros, sötét áradatnak, amely lassan sodort egy új, ellenállhatatlan érzelem mélységei felé, s az nem volt más, mint a gyűlölet."

A fenti kérdésekre is választ ad a könyv, amely jó kiegészítő eleme az Elfeledett Könyvek Temetőjéről szóló négykötetes sorozatnak. A mennyország fogságában beleillik Zafón regényciklusába, de elsőnek ezt elolvasni hiba lenne. Kell hozzá a másik kettő regény is, és azok az előző két regényből ismert Zafóni fordulatok, amik miatt annyira szerethetőek és érdekesek a háború utáni Barcelona helyei és a szereplők kalandos élete.



Értékelés: 5/3.5

Hiányzott valami. Fermín visszatekintéseiből áll javarészt a könyv (ami rengeteg humorral szolgál, hiszen elképesztő figuráról van szó), de ez inkább emlékek sorozata, ami csak kicsit tesz hozzá az egészhez. Persze ez nem von le abból semmit, hogy mennyire nagyszerű maga az egész sztori és a karakterek, de most kevés oldal jutott arra, hogy Zafón megcsillogtassa a tehetségét. Azt, amikor beleborzongsz a csodás hasonlatokba, és a titokzatos és sötét múltbéli alakok miatt kiver a víz és alig várod, hogy megtudd, hogy kinek mi köze van az egyes emberekhez, és kinek milyen szándékai vannak a másikkal. Hiányzott a sok természeti leírás, ezekből úgy láttam kevés jutott a könyvbe (mondjuk nem is csodálom, alig 300 oldalról beszélhetünk).

"Leültünk a mólóra, a lábunkat lógáztuk, és megosztottuk egymással az El Xampanyetben kapott üveg tartalmát. Egy-egy korty között csendben szemléltük a várost, és a pillantásunkkal követtük a fecskerajt, amely elröpült a Mercé-templom kupolája felett, majd nagy ívben elkanyarodott a Posta épületének tornyai között. Messze a távolban, a Montejuic hegy tetején, sötéten emelkedett az erőd, mint egy kísértetmadár, és várakozóan fürkészte a várost a lába előtt."

Hiányzott az Elfeledett Könyvek Temetője is. Bár ide visszatér Daniel (de csak pár oldalnyi jutott erre), és megmutatja Fermín-nek a lagzija előtt a helyet. Az EKT-ben ráadásul olyan levélre bukkan ami sok mindent megváltoztat a jövőre nézve. A könyv utolsó oldala is tartogat furcsa "meglepetést", úgyhogy megvan a következő kötet miatt várakozást elősegítő mozzanat is.

De hiába minden, én egy kicsit úgy érzem olyan ez a könyv, mint egy karácsonyi ajándék, amire régóta vártam, de nem azt kaptam (részben), amit szerettem volna. Tudjátok, amikor vágysz valamire, aztán kapsz egy hasonlót, csak gyengébb kivitelben, olcsóbb példányban. Azt is megszereted végül a karácsony néhány napja alatt és tudsz neki örülni, de a szíved mélyén érzed, hogy egy másik ajándéknak jobban örültél volna. Ilyen A mennyország fogságában is. Felrakom szépen a polcra, a két nagyszerű Zafón kötet mellé, ahol szépen fog mutatni, mert beleillik a többi közé, de egy-két meglepő dolgon kívül (amik úgyis a következő kötetben derülnek majd jobban ki) nem tudott olyan sokat adni. Ahogy elmúlik a karácsony is, egy kicsit távolba veszik a kapott ajándék értéke is. Így egy hét távlatából nekem is kicsit a múltba vesztek az elolvasott sorok.

Bevallom éreztem egy kis szomorúságot a befejezés után, de amikor visszagondolok azokra a párbeszédekre, amiket Fermín ad a sztorihoz/sztoriba sikerül újra elmosolyodnom. Ő viszi el hátán az egészet, ami nem baj, hiszen nagyon bírom a fanyar humorát, a zrikálásait (külön kiemelendő a könyves bolt kirakatába vevőcsalogatónak kirakott Betlehem körüli szópárbaj közte és Sempere úr között), de még sincs benne volt ebben annyi erő, hogy több pontot adjak rá.

Kiadó: Ulpius ház
Oldalszám: 324 oldal (+30 oldalon egy-egy részlet A szél árnyékából, és az Angyali játszmából. Nekem ez kicsit wtf! érzés volt, mert ha én most olvasnám el A mennyország fogságában lövésem sem lett volna a másik kettőről. Aki pedig már olvastam ezeket, azoknak ide ez feleslegesek ezek a részek.)

Az ITT látható másik borító nekem valahogy jobban tetszik, de a jó hír, hogy érkezik a többi Zafón könyv is (a The Midnight Palace és a The Prince of Mist is, amik nem a négykötetes sorozat darabjai, de elég érdekesnek ígérkeznek).